December 8., Advent 2. vasárnapja

Iz 11,1-10; Zs 71; Róm 15,4-9; Mt 3,1-12
“Tele lesz a föld az Úr ismeretével”

A pusztában kiáltónak szava: “Készítsétek az Úr
útját, és tegyétek egyenessé ösvényeit.”

Pusztában lenni sokszor az üreslelkűség megtapasztalását
jelenti. Azokat a hosszú heteket vagy hónapokat, amikor sem
adni, sem befogadni nem tudunk. Nincs miből. Nincs kinek. Az
advent annyit tesz, hogy tudatosan megéljük pusztaságunkat és
megtanulunk várakozni. Ez a várakozás fölfedező “útkészítés”:
rádöbbenés arra, hogy a puszta sem élettelen, csak nagyon
egyszerű. Amolyan sáska és vadméz ízű.
Ebbe a pusztába, életem homok-és kősivatagjába valaki
belekiált egy Igét, beleheli az Életet, mint a kezdetek
időtlen kezdetén, amikor “a föld puszta volt és üres”. Ez a
valaki így bátorít: “Van miből adnod! Van hová befogadnod! A
pusztában – alig észrevehetően – Élet bontakozik!”

Ezzel a hittel indulunk el a megtérés titokzatosan kalandos
útján. Majd egyszer csak észrevesszük, hogy nem vagyunk
egyedül:
— egyrészt, mert “hajtás sarjad” a rothadó gyökérből, lelkünk
mélyeiből, és pusztulásra ítélt földünk új erőre kap. Ez a
tisztító, mindent megújító erő tűzhöz hasonló. A Szentlélek
bennünk.
–– másrészt, mert felfigyelünk társainkra is körülöttünk. A
pusztában ugyanis csak úgy haladhatunk előre, ha együtt
maradunk.
És egy napon már észre vesszük az út mentén a fűszálakat és a
virágokat. Majd egy faluba érünk, ahol vár ránk valaki. Az
Élet. S most már Ő fogad be minket.

____________________________________________
[uzenet] nagyböjti és adventi levelező lista
fel- és leiratkozás, információk: https://szepi.hu/mailman/listinfo/uzenet
napi Szentírási idézetek: http://www.katolikus.hu/igenaptar/